Ítéletidő...

Muszáj írnom...
Ma (tegnap) reggel "munkába" menet elkapott a "zuhi" aminek örültem: imádom a nyári záporokat. Bár a "nyári zápor" enyhe kifejezés arra ami volt.
Kedvem lett volna kiállni az esőbe kitárt karokkal, ehelyett csak lefényképeztem ahogy hömpölygött a víz. Így is hülyének nézhettek, de úgy voltam vele: ha akit ismerünk (legalább is úgy hisszük ismerünk) hülyének nézhet és ahelyett hogy becsülne azért amit adni tudunk még belénk is rúg párat, akkor hol érdekel engem mit gondol rólam egy vadidegen ember?


Mai napig előttem vannak Bátyóm sorai: Nem törődök eleget a családommal.
Akkor rosszul esett, de beláttam, igaza volt. Nem csak a rosszban kell összetartani. Elmegy mellettünk az élet és nem hagyunk időt a szeretteinkre. Akik tényleg szeretnek és becsülnek.
De azt sem felejtem el soha amikor mamát operálták és ott ültünk órákig a folyosón hármasba: anyu, Laci és én. Azt sem mikor Gábor ágya mellett ültünk felváltva...
Most egyik nagybátyánkat támadta meg ez a szörnyű kór.

Jó lenne ha elmennének a felhők felőlünk végre és csak az utcákat áztatná a víz, nem az arcunkat.

Ma találkozunk először húgunkkal és nagyon izgulok...